6.rész: Indulatok ~

Teo pov.: 

Köpni-nyelni nem tudtam miután közölte, hogy mije számára Hei és a szavak, melyeket ajkaival formázott agyamig is eljutottak. 

- Hogy mid?

- Szerintem jól hallottad. - mondta a mostanra már mellettem ülő lány.

- Te tudtál róla? – fordultam felé.

- Őszintén szólva…

- Inkább hazudj. – néztem kérlelően a szemeibe.

- Nem tudtam, hogy ő az. – mondta el őszintén én mégis semmit nem értettem az egészből.

- Mit nem tudtál?

- Tegnap a szüleim elkezdtek valami vőlegényről magyarázni, de fogalmam se volt arról, hogy Kevin az.

- Pedig ma is nálunk lettél volna.

- De nem voltam. – kontrázott az egyetlen lány a szobában.

- De voltál ott.

- Mennyit, még bementem a kertbe vagy minek nevezitek azt a nagy előteret.

- Igazán közölhetted volna. – szóltam közbe gyerekes vitájukba.

- Látod le se szar téged, csak a mai éjszakára kellenél neki és annyi.  – mondta Kevin Hei felé fordulva.

- Mert te pontosan tudod mit érzek…- hallatszódót az irónia hangomból.  Mondatom után csend borult a szobára. Csak néztük egymást és nem szólaltunk meg. Percekkel később csak az ajtócsapódásra kaptunk fel fejünket Kevinnel. Körülnéztem a szobámban, de azt akit kerestem nem találtam meg.

- Ő rohant el. Ne keresd. – sétált mellém…

Hei pov: 

Percekig csendben voltunk mindhárman a szobában. Hirtelen felpattantam és úgy ahogy voltam kirontottam a házból és futni kezdtem.  Nem értem magam. Miért futottam el?! Kevint ki nem állhatom vagy talán az iránta érzett dolog nem is utálat... lehet valamilyen szinten szeretem? Már csak az a kérdés,hogy az iránta érzett szeretet milyen mértékű. Hogy csak egy új barátot látok benne vagy ez a kezdeti vonzalom több lenne? És Teo?! Már mikor megpillantottam éreztem azt a bizonyos szikrát,amit még akkor éreztem mikor megismertem gyerekkori szerelmem, akivel el is jegyeztük egymást. Akaratlanul is elmosolyodtam ezen. Vicces visszagondolni erre. Akkor mikor ez történt még nem voltak pénzügyi problémáink, nem kellett kényszer házasságon gondolkodnunk, akkor még hozzá mehettem volna szívem akkori választottjához. És mi lett abból?! Itt állok az állítólagos jegyesem haza előtt és próbálok józanon gondolkodni, de valahogy semmi értelmes nem jut eszembe. Semmi olyan amivel nem ártanék valakinek. Bár az ember önző lény és az önös érdekein kívül másé nem érdekli, engem miért kell, hogy érdekeljen bárki is magamon kívül?! Nem gondolkoztam tovább,  csak berontottam  a házba és megkerestem azt a helységet ahonnan a hangokat hallottam. Kivágtam az ajtót és kisebb dühkirohanással kezdtem bele mondandómba.

- Itt nem lesz semmilyen esküvő. Nem vagyok hajlandó olyanhoz hozzámenni, akit nem szeretek, sőt még nem is ismerem. Életemben egyszer na jó talán kétszer vagy lehet háromszor találkoztunk.  De akkor is. Ennek mi értelme?! Utálom azt a gyereket, akik maguk neveltek fel. Utálom. Borsódzik a hátam ha meglátom és feláll a szőr a hátamon, ha meghallom a hangját. - kezdtem bele egy kisebb hisztérikus kitörésbe. Már könnyeim is lassan potyogni kezdtek,mikor egy lihegő srác rontott be a helyiségbe…

Kevin pov.:

Mikor Hei kirontott a házból először ugyanúgy álltam, mint mikor még itt volt majd közelebb mentem a féreghez, aki majdnem bemocskolta leendő feleségem. Szépen mosolyogva álltam meg előtte. Dühömet egy pillanatra se mutattam ki, mindaddig még meg nem szólalt.

- Úgy akarod elvenni, hogy ő…- de nem tudta befejezni mondandóját. Megragadtam garbójánál és a pofájába köptem a szavakat.

- Te szarházi…Mit képzelsz te magadról?! Azt hiszed ő olyan, mint azok a lányok akikkel eddig együtt voltál? Azt hiszed őt is megkaphatod egy éjszakára már rögtön az első nap?! Ő más, mint azok a ribancok akikkel eddig együtt voltál. Ő…

- Ő milyen?- kérdezett vissza mikor látta elgondolkozom a folytatáson.

- Ő más. - mondtam ennyit. 

- Te se tudod milyen. ÉS azt se, hogy én milyen vagyok. Nem kell mindig a hallottak alapján ítélni. A könyvet se a borítója alapján ítéled meg, az embereket miért így kell?! – kérdezte viszonylag nyugodtan. - Most pedig tűnés. – ordította. 

- Seggfej. - tettem még hozzá és kimentem a szobából, majd távoztam az ördög házából.  Egyből hazafelé vettem az irányt közben azon törtem a fejem Hei vajon merre mehetett. Talán aggódnék érte?! Pedig meg se érdemli.  Rögtön miután megismerte ő is Teo ágyában kötött ki. Ugyanolyan lenne, mint a többi lány, aki bedőlt csábos mosolyának?!  Nem ő más. Ha rá nézz az ember tudja, hogy ő nem olyan, mint a legtöbb lány.  A házhoz érve kivertem fejemből előbbi gondolataimat. Belépve lerúgtam magamról a cipőm és egyből a kiabálás felé futottam. Lihegve léptem be a nappaliba és pillantottam meg a könnyes szemekkel álló lányt, aki percekkel ezelőtt még más házában volt.  Odasétáltam mellé és magamhoz ölelve kivittem az előszobába. Leültem vele a kint lévő kanapéra és ölembe húzva simogattam hátát és nyugtattam a mostanra zokogó lányt. Mikor könnyei elapadtak szomorúan vörös szemekkel nézett rám. Kisimítottam rakoncátlan tincseit szemei elől. Végigsimítottam arccsontján és közelebb hajolva hozzá puha ajkaihoz érintettem sajátomat.  Hallottam, hogy nyílik az ajtó, amit magunk után becsuktam és, hogy a léptek amik eddig egyre hangosodtak jelezve közeledtüket abbamaradt. Elváltam a karjaimban lévő lány ajkaitól és felnéztem. A döbbent arcokat látva kérdőn pillantottam szüleimre.

- Az előbb még nem akarsz hozzámenni, most meg az ajkaira tapadva ülsz az ölében. – ment el anyám, amint befejezte mondatát.

- Menjünk fel. - suttogtam Hei fülébe és karjaimba kapva felvittem a szobámba. Letettem az ágyra. Odamentem az íróasztalomhoz és székemet az ágyon ülő lány elé vittem,majd leültem rá.

- Elmondod mi volt ez az egész? 

- Kevin én nem tudom. Vagyis nekem ez az egész még nagyon furcsa… Fogalmam sincs hogyan kéne viselkednem.

- Ugyanúgy, mint eddig.  Attól, hogy a mennyasszonyom lettél ugyanaz a Hei vagy, mint voltál. – simítottam végig arcán…

Teo pov.:

Mint egy élettelen dolog ültem mozdulatlanul szobám közepén a földön és próbáltam rájönni erre az egészre. Nem értettem azt, amit az a buzi seggfej mondott. Még hogy mennyasszony. Jó vicc. D emi van ha tényleg igaz., ha Hei tényleg az ő… ne még gondolatban is kimondani rossz. Borsódzik tőle a hátam. sokáig gondolkodtam ezen az egészen, majd felkutattam az egész szobát, hogy megtaláljam a keresett dolgot, a telefonom. Pötyögni kezdtem az üzenetet. Nem tudom hányszor töröltem ki és kezdtem újra mire megnyomtam a küldés gombot….

Hei pov.: 

- Ugyanúgy, mint eddig.  Attól, hogy a mennyasszonyom lettél ugyanaz a Hei vagy, mint voltál. – simított végig arcomon.

- Kevin ez így akkor is nehéz. Én nem szeretlek. Vagyis nem vagyok benne biztos.

- És a házassághoz szerelem kell?

- Az én részemről igen.

- Őt szereted?

- Nem tudom. - hajtottam le fejem. Csend borult a szobára csak telefonom hangos berregése zavarta meg a pillanatot, jelezve, hogy sms érkezett…

5.rész: Váratlan fordulat~

Hei pov:

Az ágyon ülve várt rám, hogy végezzek.

- Bocsi, hogy ilyen sokáig tartott. - kértem bocsánatot és hajolt meg egy picit. Tudom, hogy nem szereti, de nekem a véremben van ez. Régen mindig mindenért meghajoltam és mióta adóságok szakadtak a nyakukba még inkább udvariasan kellett viselkedtem.

- Semmi gond. – mosolyogott rám. - Na gyere. Aludjunk. – és hívott maga mellé.

- Hol a te ágyad?- indultam el felé.

- Nem szeretek a földön aludni. – félúton megálltam.

- Mondhattad volna előbb is. – játszottam a sértődöttet.

- Elférünk ketten is. -  próbált győzködni.

- Teo, nem. Vagy te vagy én, de egyikünk a földön alszik.

- De most miért? Az ágy kényelmesebb.

- Akkor lemegyek a kanapéra. - indultam volna az ajtó felé, de megfogta a kezem és nem engedett el.

- Felvered a többieket. – mondta és magához ölelve szambáztunk el az ágyig. – Még mindig el akarsz menni?- kérdezte sejtelmesen, majd velem együtt lehuppant az ágyra.

- Ami azt illeti, nem is akartam lemenni. – mentem bele a játékba.

- Igen?- húzta fel szemöldökét.

- Ühüm. – mosolyogtam angyalian.

- Szóval végig itt akartál aludni?- bólintottam egyet. Elmosolyodott ő is, majd hirtelen fapofát vágott.

- Most mi van? – álltam volna fel öléből, de nem hagyta. Derekamnál elkapott és finoman az ágyra dobva csikizni kezdett.

- Neee~- kezdett el őrült módon nevetni. – Hagyd abba…. Kérlek..Nee~- nevetgéltem. Lépteket hallottunk. Egymásra néztünk és már kezdtem volna újra, hogy hagyja abba ő ajkaim fölé hajolt majd finoman összeérintette a puha párnákat…

Kevin pov.:

Mikor találkoztam Hei szüleivel egyből beszélgetni kezdtünk közben bementünk a házba. Apa már várt minket és kicsit csalódott volt mikor Im-ék lánya nem volt jelent. Mikor megkérdezte hol hagyták lányukat csak hebegtek össze-vissza. Fogalmuk se volt mit mondjanak, így gyors kisegítettem őket.

- Nem érezte jól magát és nem akarta elrontani az estét. – válaszoltam apám előbbi kérdésére. Ő egy vállrántással nyugtázta a dolgot és az étkező felé invitálta vendégeinket. Csendben követtem én is őket és szinte szótlanul fogyasztottam el a vacsorát.

- Ha most megbocsátotok én elmennék- álltam fel az asztaltól, mikor már nagyon unalmasnak tartottam az egészet. Meghajoltam és távoztam a teremből. Felmentem a szobámba gyors letusoltam és egy könnyed utcai ruhát magamra véve elindultam. Nem foglalkoztam vele, hogy merre megyek csak mentem. Céltanul bolyongtam a városban. Csak órákkal később jöttem rá, hogy miért is indultam el otthonról, hogy miért is nem mentem haza még. Hei-t kerestem. Nem tudom az okát, ami miatt őrült mód még most is itt mászkálok a városban, hiszen nem is ismerem. Egyszer beszéltem vele. Akkor meg.. Nem az nem lehet. Én sose szeretek bele senkibe. Főleg nem egy ilyen arrogáns nőbe. Szépnek szép, de valahogy nem..nem is tudom. Olyan fura.

- Hali. - köszönt rám valaki. Megfordultam és megnéztem ki az.

- Csá.- köszöntem Yunnak. – Mi járatban?

- Ezt én is kérdezhetném, mivel te körülbelül a város másik felében laksz én legalább a környéken.

- Másik fele. Haha.- kezdtem nevetést szimulálni. – azért túlzásokba ne essünk. Tény, hogy nem lakom annyira a közelben, de azért nem a város másik felén.

- Hát jó. Lenne egy kérdésem.

- Mondd.

- Miért rángattad el?

- Kit?

- Nagyon jól tudod te kiről beszélek.

- Csak mert. Nem kell tudnod róla.

- Ha te így én is. Pedig megtudnám mondani hol van. Őt keresed nem?

- Honnan veszed, hogy őt keresem?!

- Rád van írva.

- Majd egy idő után megtudod.

- Akkor te is, hogy hol van. - indult el.

- Várj. - szóltam utána. Visszafordult.

- Na elmondod?

- Hei a mennyasszonyom.

- Hogy mi?!- kerekedtek ki szemei.

- Jól hallottad.

- De hát ő…

- Igen nem tud róla. Vagyis nem ismer engem. Mármint találkoztunk már, de nem tudja, hogy én vagyok a vőlegénye, már ha egyáltalán a szülei közölték vele.

- Szegény lány. - mondta és megint hátat fordított nekem.

- Nála van igaz?- tettem vállára kezem. Bólintott egyet, majd köszönésképpen biccentett és elindult.

Teo pov:

Mikor belépett a szobába, már akkor játszani kezdtem vele. Kíváncsi voltam reakcióira, de semmit nem tudtam kivenni belőlük, azon kívül, hogy cseppet sem hasonlóak az érzései, mint nekem. Lehet fura ez az egész, de mikor először megláttam már akkor elvarázsolt. A szemei megigéztek, ahogy az enyémekbe nézett velük. Megbabonázott gyönyörű nézésével. Még sose éreztem azelőtt ilyet, mint akkor. Igaza volt a tanárnak, mikor megkérdezte randim lesz-e. Én annak fogtam fel az egészet és este is reménykedtem benne, hogy eljön. Vártam rá egész végig. Szívem kihagyott egy ütemet, mikor megpillantott az emberek között akik minket néztek, majd őrült kalapálásba kezdett. Talán ez az érzés lenne a szerelem?

- Akkor lemegyek a kanapéra. – indult meg  az ajtó felé, de megfogtam a kezét és nem engedtem el.

- Felvered a többieket. – mondtam és magamhoz ölelve szambáztunk el az ágyig. – Még mindig el akarsz menni?- kérdeztem sejtelmesen, majd vele együtt lehuppantam az ágyra.

- Ami azt illeti, nem is akartam lemenni.

- Igen?- húztam fel szemöldököm.

- Ühüm. – mosolyogott angyalian.

- Szóval végig itt akartál aludni?- bólintott egyet. Elmosolyodtam, majd gyors fapofára váltottam.

- Most mi van? – állt volna fel ölemből, de nem hagytam neki. Derekánál elkaptam és finoman az ágyra dobva csikizni kezdtem.

- Neee~- kezdett el őrült módon nevetni. – Hagyd abba…. Kérlek..Nee~- nevetgélt alattam. Lépteket hallottunk. Egymásra néztünk és már kezdett volna bele újra. Ajkai fölé hajoltam  majd finoman összeérintettem  puha párnáinkat. A léptek melyeket az előbb hallottunk egyre hangosabbak lettek, de nem foglalkoztam vele. Végignyaltam alsó ajkán. Előbbi meglepettsége ettől a mozdulattól eltűnt. Karjait nyakam köré fonta és viszonoztam csókom. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó. Hirtelen váltunk el egymástól és azonnal odafordítottuk tekintetünk.

- Kevin?!- szólalt meg az alattam fekvő lány.

- Igen én. És te most szépen felöltözöl és velem jössz.

- Mégis miért menne veled?- kapcsolódtam be én is a beszélgetésbe.

- Mert ő a mennyasszonyom…

4.rész: Egy este kezdete~

Hei pov:

Egész úton az járt a fejemben, hogy vajon hova mehetünk. Minek kellett kiöltöznöm és hogy mi ez az egész így hirtelen, hangosan még se mertem feltenni ezeket a kérdések, amik fejemben kavarogtak. Nem tudtam a pontos okát, de lehet félnék a válaszoktól? Nem is kéne ezen gondolkoznom, mert úgy se kapnék választ kérdéseimre, ha hangosan kimondanám őket. Ismerve a két mogorva embert, akik közé be lettem súvasztva csak elkezdenének valami hülyeségről beszélni. Csendben bámultam előre az út során. Ha hozzám szóltak úgy tettem, mintha nem figyelnék, mert rohadtul nem izgattak a szülőknek nevezett emberek mellettem.
- Hei, itt vagyunk. – szólt anyukám. Szótlanul kiszálltam a kocsiból és csak akkor néztem fel.
- Mi mit keresünk itt?- kérdeztem mikor megláttam a villát, ami előtt kiszálltunk. – Kirabolni jöttünk, vagy mi? Ha szóltatok volna előre, nem öltözik ki ennyire.
- Tekintsd annak aminek akarod ezt az egészet. - legyintett apám lemondóan és a kaputelefonhoz lépett. Becsöngetett, majd várt. Mikor egy női hang üdvözölte bemutatkozott, majd lassan nyílni kezdett a kapu.
- Szóval most jó pofizunk, meg körülnézünk és majd később csináltok valami hülyeséget?- folytattam tovább, és tettettem az idiótát, de amúgy lövésem se volt mit keresünk itt.
- Örülnék, ha befognád végre és nem szólalnál meg. Nem kéne már az elején leírnod magad. – cseszett le halkan az előttem sétáló férfi.
- Leírni magam?! Mégis ki előtt? Azt se tudom kihez jöttünk és egyáltalán, hogy miért jöttünk ide. Ha felvilágosítanátok talán nem kéne a hülyét játszanom.
- Nem mintha sokat kéne játszanod. - mormolta nem létező bajusza alatt.
- Tessék?- kérdeztem kicsit hangosabban a kelletén.
- Jól hallottad. - fordult velem szemben.

- Hát jó, csináljatok amit akartok, de nélkülem. - ezzel megfordultam és sietősen az utat nézve mentem előre. Már majdnem odaértem a kijárathoz mikor valaki mellkasának ütköztem. – Bocsánat. – léptem egy picit hátrébb és meghajoltam, majd felegyenesedve megláttam az áldozatot, kinek a mellkasa bánta, hogy az utat bámultam elmélyedve és nem előrenéztem. - Te?!- a velem szemben álló fiú arcán egy angyali mosoly húzódott. – Mit keresel te itt?- kérdeztem nem túl kedvesen.

- Itt lakom. – válaszolt még mindig mosolyogva. – Nem jössz inkább be?
- Várj. Te itt laksz. A szüleim meg valami vacsoráról pampogtak, meg , hogy nem kéne rossz benyomást keltenem akkor te…
- Igen én? – kérdezte kedvesen. – Gyere be ott meg tudsz mindent és legalább a szüleidért bírj ki két órát.
- Értük.. viccelsz? Inkább meghalok, minthogy értük tegyek valamit.
- Akkor legalább miattam.
- Miattad?! Figyelj Kevin…Kevinnek hívnak igaz? - bólintott egyet. - Kedves vagy, hogy bár burkoltan, de meghívtál magadhoz, de nem élek eme lehetőséggel, majd a szüleim. - ejtettem meg egy mosolyt es elindultam. - Szia. - köszöntem és mentem el azonnal. Féltem ha par perccel tovább maradok kinyögöm mindazt, amit legelőször akartam mondani neki, de azért mégse vághatom az arcába, hogy ha ő lenne az utolsó férfi a földön se menten volna be. Mást biztos élt volna eme nagyszerű lehetőséggel, de en nem más vagyok. Meg amúgy is,akiket a szüleim úgy mond kedvelnek én azokat az embereket ki nem állhatom...



Kevin pov.:

Mikor végeztem délelőtti óráimmal, Elival beültünk egy kisebb étterembe ebédelni. Nagyjából felvázolta mi történt tegnap este. Én az egész történetből annyira emlékeztem, hogy beadtam a derekam, hogy vele tartsak. Először csak egy hétköznapi vacsorának indult a dolog, de később a lányok miatt egy helyi diszkóban kötöttünk ki. És ezután az egész történet homályos volt…
- Szóval azután, hogy átmentünk utána nem világos minden.
- Hát nem igazán.
- Mikor odaértünk te egyből a pulthoz mentén és kértél magadnak inni. Nem akartam szólni, hiszen már nagy fiú vagy, vagyis akkor azt gondoltam tudsz magadra vigyázni és nem csinálsz semmi hülyeséget, de utólag belátom, hogy hibáztam. figyelnem kellett volna rád.
- Mert? Mi történt pontosan?
- Nem tudom hányadik pohár után elindultál a tánctérre, mintha mi ott se lettünk volna, DaNa, a lány akivel voltál egy idő után le is lépett.
- Kinyögöd végre mi történt?- kérdeztem kicsit erőteljesebben.
- Percekig csak táncoltál. Nem foglalkoztál senkivel, majd odamentek hozzád egy pohárral. Elindultam feléd, de már késő volt. Te megittad ami benne volt. Sokáig néztem még kicsit távolabbról az eseményeket, csak akkor mentem oda hozzád, mikor már nagy bajban voltál.
- Bajban? – pillantottam rá kérdőn.
- Hát ha amatőr pornófilm forgatásra akartál volna menni, akkor nem voltál gázos szituban. – kortyolt egyet, majd folytatta. – És azt hozzá kell tenni, hogy ezzel lett volna a kisebb gondod.
- Ezt, hogy érted?
- Mindig ilyen bulikon spécizik ki a számukra megfelelő alanyt. Te azért jöttél be nekik, mert kifinomult vonásaid vannak és pont ilyen embert kerestek.
- Még mindig nem értem a lényegét az egésznek.
- Meleg pornófilmet akartak forgatni és te lettél volna a passzív fél.
- Azt hiszem kicsit többet ittam a kelletén. – rendeztem volna le ennyivel.
- Kicsit?! Az nem kifejezés. Mit csinálsz ha nem vagyok ott? És ha kiderült volna ez az egész?!- akadt ki.
- Ha te nem vagy ott, én se lettem volna ott. 

- Most engem hibáztatsz.
- Nem hibáztatok senkit. De ejtsük a témát. – ittam bele poharamba, majd megvártam míg Eli befejezi az ebédet. Miután végzett fizettünk és elmentünk hozzá. Összeszedtem a tegnapi holmi , ami nála maradt és egy pici ott időzés után elindultam haza a vacsorára, amire apám külön felhívta a figyelmen , hogy nem hagyhatom ki.
Már bementem a kapun mikor valaki mellkasomnak ütközött.

 – Bocsánat. – hallottam az ismerősen csengő hangot. Bocsánatkérésképpen meghajolt és mikor felegyenesedett csak akkor jött rá ki vagyok. - Te?!- kérdezte meglepetten. Arcomra mosoly húzodott és csendben vártam további reakcióját. – Mit keresel te itt?- kérdezte kicsit bunkó hangnemet megütve.
- Itt lakom. – válaszoltam még mindig mosolyogva. – Nem jössz inkább be?
- Várj. Te itt laksz. A szüleim meg valami vacsoráról pampogtak, meg , hogy nem kéne rossz benyomást keltenem akkor te…
- Igen én? – kérdeztem kedvesen. – Gyere be ott meg tudsz mindent és legalább a szüleidért bírj ki két órát.
- Értük.. viccelsz? Inkább meghalok, minthogy értük tegyek valamit.
- Akkor legalább miattam.
- Miattad?! Figyelj Kevin…Kevinnek hívnak igaz? - bólintottam egyet. - Kedves vagy, hogy bár burkoltan, de meghívtál magadhoz, de nem élek eme lehetőséggel, majd a szüleim. - ejtettem meg egy mosolyt es elindultam. - Szia. – ment ki a kapun. Hirtelen köpnyi-nyelni nem tudtam, nem hogy elköszönni. azt hiszem lesz beszélni valóm még ezzel a lánnyal. Indultam meg én is…




Teo pov. : 


Miután útjára engedtem újdonsült ismerősöm visszamentem az épületben és összeszedve barátaimat elindultunk egy kis délutáni szórakozásra.
- Mit akarsz csinálni?- kérdezte Sam.
- Nem megyünk a parkba?
- Minek?
- Zenélni van kedvem.
- Történt valami?- kérdezte Yun.
- Semmi. - mosolyogtam rá bíztatóan, majd csendben mentem kedvenc parkunk fele, míg ők ketten nagyon jól elvoltak. – Nem állunk meg itt?
- Ha neked megfelel nekünk is tökéletes lesz. A lépcsőkre leülve elővettük hangszereinket és kis gyakorlás után nekiálltunk énekelni. Órákat töltöttünk a járókelők szórakoztatásával. Az utolsó számot kezdtük el mikor egy ismerős arc villant fel a tömegben. Szám mosolyra húzódott és tiszta szívből játszottam és énekeltem.




Mikor vége lett a számnak szedelőzködni kezdtünk. Én csak letettem a dobot a lépcsőre és odamentem az ismerős személyhez.
- Hát te?- kérdeztem mosolyogva. – Nem úgy volt, hogy családi perpatvaron vagy min vagy?
- De, csak még mielőtt elkezdődött volna meguntam és eljöttem.
- Csatlakozol?
- Persze. - mosolygott rám.
- Először hazaugrunk lepakolni utána még nem tudjuk mit csinálok, de majd útközben kitaláljuk. - magyaráztam közben elindultam a többiekhez. Felkaptam a cuccom és útra készen álltam. - Mehetünk?- A fiúk bólintottak és elindultunk haza. Otthon lepakoltunk. Én gyors zuhany alá álltam és felfrissítettem magam, addig a többiek a szobámban garázdálkodtak. Mikor visszamentem már az ajtó túl oldaláról hallottam, ahogy nevetnek.
- Na mi a nevetség tárgya?- kérdeztem.
- Tudod nagyon édes gyerek voltál. - mondta Hei.
- Mert most nem vagyok az?- dobtam le magam közéjük.
- Idióta. - vágott kupán és nézte tovább a képeket. Végül is este nem csináltunk igazán semmit. Mivel holnap be kell mennünk, úgy gondoltuk valami nyugisabb programot szervezünk, így maradtunk az esti közös filmezésnél. Betettem az elsőt, ami a kezem közé került. Végignéztem a filmet, de nem tudnám elmondani miről szólt. Nem igazán értettem. Vagy csak nem figyeltem eléggé. Ennek ellenére jól lefárasztott. Sam és Yun mikor vége lett azonnal leléptek, Heit meg itt hagyták.
- Kérsz valamit?- álltam fel a párnák közül.
- Nem, köszönöm. – utasította vissza, de korgó gyomra elárulta, hogy éhes.
- Na gyere, kapsz valamit. - nyújtottam ki kezem és felhúztam a párna rengetegből. Lementünk a konyhába és egy egyszerű French Toastot összedobva enni kezdtünk.
- Nagyon finom volt köszönöm, de most már mennem kell. – állt fel és a mosogatóba vitte tányérját.
- Nem maradsz inkább itt?
- Nem is tudom…- kezdett el hezitálni.
- Van külön szoba ha az a baj.
- Nem a szobával van a baj.
- Akkor meg?
- Jó, de a földön alszol. - egyezett végül bele.
- Rendben.- és kivitettem én is a tányérom. Miután gyors elmosogattam , amit bekoszoltunk felmentünk a szobámba .- Gondolom szeretnél fürdeni.
- Hát nem ártana.
- Tessék. - nyomtam egy törülközőt a kezébe. Megmutattam neki merre van a fürdő. - Ha kell valami kiálts. -.Indultam ki. - Ja és addig míg tusolsz keresek valami pizsinek valót, majd Dorotával behozatom.- mosolyogtam rá és kimentem. Gyors kerestem neki egy nagyobb pólót, amiben aludhat. Megkerestem Dorotát és mondtam neki, hogy vigye be neki.



Az ágyon ülve vártam, hogy végezzen.
- Bocsi, hogy ilyen sokáig tartott. - kért bocsánatot.
- Semmi gond. – mosolyogtam rá. - Na gyere. Aludjunk.
- Hol a te ágyad?
- Nem szeretek a földön aludni…

3.rész: Ismerkedés~

Hei pov:

- Héé. Állj már meg. -  próbáltam karom kirángatni. A fiú engedett szorításán és egy padhoz indult velem együtt. Leültetetett rá és csak utána szólalt meg.

- Bocs.- ennyit mondott, majd zsebeiben kezdett kutakodni. Egy fényképet húzott elő megnézte, majd szemeit rám emelte és bámulni kezdett.

- Mi az? Van valami az arcomon?...Héé, mondj már valamit. - kezdtem el kezem szemei előtt mozgatni.

Kevin pov:

- Bocs.- mondtam és zsebeimhez nyúltam, hogy megkeressem a képet. Elővettem pár másodpercig néztem majd  elsüllyesztve újra zsebemben  arcát kezdtem bámulni. Tényleg ő az. Élőben még szebb, mint a képen. A bőre nagyon puhának tűnik. A szemei egyszerűen csodálatosak. Tisztára elvarázsol, ahogy pillái közül arcomat fürkészi ő is. Halvány sminkje kiemeli íriszeinek szépségét. Egyszerű ruhája pont tökéletesen illik rá. Hosszú lábait rövid farmer nadrágja nagyon szépen hangsúlyozza. Gyönyörű.

- Héé, mondj már valamit. - hallom meg hangját, mely zene füleimnek.

- Bocs.- rázom meg egy picit fejem.

- Csak ezt az egy szót ismered?

- Nem.

- Akkor.

- Akkor?

- Valami ok amiért elrángattál?

- Ja, hogy az. - vakarom meg zavaromban tarkóm. – Csak...

- Csak. Mi?

- Nem akartam, hogy velük legyél.

- És ugyan miért? Nem is ismersz. Fogalmad sincs róla ki vagyok. - állt fel a padról, amire leültettem.

- Bocs Kevin, de ha végeztél a kis színjátékkal ,akkor mi mennénk tovább.

- Teo…

- Ti ismeritek egymást?

- Ami azt illeti ja. - válaszoltam. – Majd máskor elmondom. - kacsintottam rá és elmentem.

Hei pov:

Éppen indulni készültem, mikor újdonsült ismerőseim felbukkantak.

- Bocs Kevin, de ha végeztél a kis színjátékkal , akkor mi mennénk tovább. – mondta Teo és rám mosolygott. Ezek ismerik egymást?!

- Ti ismeritek egymást?- kérdeztem választ várva.

- Ami azt illeti ja. - válaszolta Kevin. – Majd máskor elmondom. - ezzel eltűnt. Először nem értettem mit akar máskor elmondani, de pár másodpercnyi fáziskéséssel leesett. Őszintén nagyon nincs kedvem újra találkozni vele. Nagyon nem szimpi ez a srác. Totál ellentettjei a srácoknak.

- Teo. – szólítottam meg félénken.

- Mond. - mosolygott rám.

- Mindegy. Nem fontos. - mosolyogtam vissza, majd pár perc múlva megtörtem a csendet, ami közénk ékelődött. – Egyébként ti tudjátok nekem hova kell menni, vagy én most csak elkísérlek titeket?

- Mi a saját épületünk fele megyünk. De neked is oda kell jönnöd, szóval egymást kísérjük. - magyarázta  Teo halál komolyan, de a másik kettő nevetésben tört ki. – Most mi van?

- Semmi. - veregette hátba Yun és abbahagyta a nevetést. Kérdőn pillantott rám az előbb még nagyban beszélő fiú-

- Ne nézz rám. Én nem tudom min nevetnek. - emeltem fel a kezeim, hogy  ártatlan vagyok.

- Itt vagyunk. - nyitotta ki Sam az ajtót és engedett előre, utána beslasszolt a többiek előtt.

- Na és most merre?- kérdeztem a fiúk fele fordulva.

- Hát nekünk arra van óránk, de a desingosok nem tudom merre vannak. – vázolta fel Yun a helyzetet.

- Majd én elkísérlek. - mondta Teo és elindult az egyik irányba. Gyors elköszöntem a többiektől és utána futottam.

- Egyébként tudod merre megyünk, vagy csak mész az orrod után?- kérdeztem meg mikor utolértem.

- Fogalmam sincs merre kell menned. - vallotta be. – Áhh. Szia Jun. - ment oda egy sráchoz. – Megtudod mutatni Heinek merre kell mennie?- mutatott rám.

- Persze.- mondta mosolyogva a fiú és Teoval együtt odajöttek hozzám. - Szia. Jun vagyok. Desing menedzseri szakra járok.  Te?

- Szia. Hei vagyok és ugyanazon a szakon,mint te.

- Akkor gyere menjünk. Teo úgy is meg lesz nélküled. - karolta át vállaim és nevetve elindultunk.

- Hei. Délben a parkban. - kiabált utánam.

- Rendben. – válaszoltam neki háttal és Jun derekára téve kezem, egymást karöltve mentünk a teremhez, ahol az első előadás lesz.

Teo pov:

Mikor beértünk az épületbe Hei megkérdezte, hogy innen hogy tovább. Yun aranyosan lepattintotta szegényt, hogy ő nem tudja hova kell mennie. Felajánlottam segítségem, bár nekem is halvány lila gőzöm se volt arról merre kell mennie. A desing menedzseri szak nem áll túl közül a zenéhez. Még ha vannak ott ismerőseim, akkor se tudom merre szoktak az előadások lenni.

- Egyébként tudod merre megyünk, vagy csak mész az orrod után?- kérdezte meg mikor utolért.

- Fogalmam sincs merre kell menned. – vallottam be, majd egy ismerős arcot megpillantva megint faképnél hagytam, mint percekkel ezelőtt. - Szia Jun. Megtudod mutatni Heinek merre kell mennie?- mutattam a hátam mögé.

- Persze.- mondta és mosolyogva megindultunk az egyedül ácsingozó lányhoz. – Szia. Jun vagyok. Desing menedzseri szakra járok. Te?- mutatkozott be.

- Szia. Hei vagyok és ugyanazon a szakon, mint te. - mosolyodott el.

- Akkor menjünk, Teo úgy is meg lesz nélküled. – karolta át a lány vállait és nevetve elindultak.

- Hei. Délben a parkban.- kiabáltam utánuk.

- Rendben. - válaszolt nekem háttal és átkarolta ő is a fiút. Most komolyan képes így itt hagyni?! Ezt még számon kérem rajta. Megfordultam és Yunék után mentem. Pont beértem az előadás kezdetére. Megkerestem a fiúkat és a fülhallgatóm a fülembe dugva ültem végig az egy órás kínszenvedést. A felénél, bár lehet, hogy még csak az elején jártunk, lejjebb csúsztam a székben és szemem behunyva kicsit pihenni kezdtem. Talán el is aludtam.

- Teo, gyere már. – hallottam Sam hangját kicsit távolabbról.

- Megyek. - nyitottam ki szemeim és nyújtózkodtam egyet, majd felpattantam és követtem őket.  A következő óránk gyakorlati óra volt, így hárman két fele mentünk és mint mindig én maradtam egyedül. Beültem az órára és végighallgatva a tanár szövegelését halálra unva magam vártam, hogy legyen már vége. Ahogy elmondta a tanár az utolsót szót én egyből pattantam fel és mentem volna.

- Na mi az fiatal úr, randija lesz?- ültetett vissza. - Még nem fejeztem be. – újra helyet foglaltam és  lábaimon dobolva vártam, hogy fogja már be végre. Körülbelül két perc után meg lett a hatása. – Jól van, inkább menjenek. – Elsőként keltem fel és mentem ki a teremből. Felhívtam  Yunt, hogy kint leszek, ha akarnak jöjjenek oda ők is. Elfelejtettem mondani Heinek, hogy a parkon belül hova, ezért a szökőkúthoz mentem és ott vártam.

Hei pov:

Miután otthagytuk Teot egy picit lelkiismeret furdalásom volt, hogy még egy köszönömöt se nyögtem ki, de Jun hamar elfeledtette velem. Mielőtt elkezdődött volna az előadás ott bolondozott előttem, vagyis mellettem , mert már bementünk az előadó terembe .  Végig, mint egy kisgyerek szórakozott majd hirtelen komolyra váltott.

- Szóval mióta ismered Teot?

- Kb. fél órája. Bár lehet már van egy. – kezdtem gondolkodásba.

- Ohh… vagy úgy. Ezek szerint teljesen új vagy itt. Mármint az egyetemen.

- Igen.  Most járok itt először. És te. Te mióta ismered?

- 1 éve. Tavaly mikor gólya voltam akkor ismertem meg.

Még beszélgettünk egy kicsit, majd figyelni kezdtünk mikor meghallottuk az előadó hangját.  Az első másfél óra nagyon nyers volt. Totál lefárasztotta az agyam. Volt egy fél órás szünetünk a két előadás között.

- Hova mész?- kérdezte Jun mikor felálltam.

- Telefonálni. – lengettem meg a telefont a kezemben. Kimentem és felhívtam anyát, habár nem sok kedvem volt vele beszélni, de a 10 nem fogadott hívás után sejtettem, hogy valami fontosról van szó.

- Mondjad. - szóltam bele kicsit se kedvesen.

- Mikor végzel?

- Még jóformám el se kezdődött. És egyébként is mit érdekel téged?

- Négyre legyél itthon.

- Otthon?

- Vagyis menj haza. Mi majd ott várunk.

- Hát jó. De nem biztos, hogy pont akkorra hazaérek. - tettem le a telefont és visszamentem a terembe. Leültem és csendben vártam, hogy kezdődjön.

- Valami baj van?

- Nem dehogy. - erőltetettem mosolyt az arcomra.

- Sokat kellett várnod?-  mentem a szökőkútnál várakozó fiúhoz.

- Nem. - mosolygott rám. – Milyenek voltak az első előadások?

- Őszintén?- bólintott egyet. – Az első halál unalmas volt. Totál lefárasztott agyilag, a második. Na az nem tudom milyen volt.

- Mert?

- Nem figyeltem. - nevettem.

- Már az első napon így kezded? Nem vagy semmi. – indult el lassan. Az egész üresjáratot, amíg szünetünk volt végig beszéltük.  Teo elmesélte, hogy mire jár és hogy mit csinált ma a gyakorlati órán. Akaratlanul is nevetnem kellett rajta.

- Szóval ez most egy randi?- váltottam át komolyba.

- Csak egy baráti beszélgetés. - mosolyodott el. -  De…ráérsz este?- kérdezte még mindig mosolyogva.

- Nem.

- Látod. Én mondtam, hogy baráti beszélgetés.

- Nem azért mondtam, mert nem mentem volna el veled. Tényleg nem érek rá.

- Randi?

- Családi perpatvar.

- Részvétem. Na menjünk.

Mikor végeztem a három órási gyakorlati órával egyből rohantam haza. Fél öt körül estem be az ajtón.

- Na végre.- szólalt meg anya.

- Mi van?!

- Siess.

- Mégis hova?

- Öltözz át. Vacsorázni megyünk. - szó nélkül mentem be a fürdőben. Gyors lezuhanyoztam és magamra vettem egy csinosabb ruhát. Megcsináltam a hajam és egy lágy sminket készítettem.

- Így jó leszek?

- Tökéletes. Na indulás.

- Hova?

- Majd megtudod…

A ruha amit Hei felvett

2.rész: Találkozások~

Hei pov:

Dermedten ültem a kanapénak nem nevezhető kis tárgyon, mikor szüleim egy szó nélkül eltűntek. Fejembe kérdések milliói repkedtek, de megválaszolatlanul maradtak. Egész nap egy csendéletet megjelenítve a kis házban ültem mozdulatlanul. Csak este eszméltem fel, hogy valamit kéne kezdeni magammal. A világ emiatt nem áll meg. Nem fog várni, addig még nekem jobb nem lesz.  A kis konyhának mondható részhez mentem. Összedobtam egy könnyed vacsorát, majd miután elfogyasztottam bementem az egyetlen normális nagyságú helyiségbe , a fürdőbe. Letusoltam és az esti pipere cuccaimat felkenve eltettem magam holnapra…

Reggel nehezen akart megvilágosodni. Szemeim kinyitásához elég nagy energiára volt szükségem. A szeptemberi nap, bár nem olyan erősen mégis totál vakítóan világított már kora reggel. Mikor már láttam is valamit, nem csak tapogatóztam, mint egy vak ember, a szekrényemhez léptem és válogatni kezdtem a ruhák között. Félbehagyva eme tevékenységem a konyhába cammogtam és feltettem egy nem túl erős feketét főni. Utáltam a kávét, de most szükségem volt rá. Míg lefőtt, addig visszamentem a szobámba és újra a szekrény előtt ácsingóztam, mintha azzal előrébb jutnék. Végül kikaptam egy fehér, egyszerű pólót, hozzá egy vékony piros kardigánt és egy farmer rövidnadrágot. Kitettem az ágyra és kimentem elfogyasztani reggeli kávémat. Semmit nem ettem mellé. Reggel a gyomrom képtelen befogadni bármit is, így sose traktálom vele. Végezve a kávéval, gyors megmosakodtam, magamra öltettem mai öltözékem, egy enyhe sminket is felkentem és táskámat fölkapva indultam el otthonról.

Teo pov:

Mint mindig én voltam a  fő  attrakció, ha lehet ezt mondani egy üzleti ebédre. Kicsi késői lezserebb megjelenésem mindenki tekintetét rám vonzotta. Külső adottságim csak előnyt jelentettek ebben.   Kicsit lányosabb vonásim, nem csak az ügyfelek lányainak tekintetét vonzotta, de gyakran fiaik és a családfők is megbámultak.  Mostani késésem szüleimet egyáltalán nem lepte meg.
- Elnézést, hogy csak most csatlakozom. – szántottam végig hosszú hajam ujjaimmal és kicsit rekedtes hangommal próbáltam totál meggyőző lenni. A kicsit húsosabb pasas, aki nekem háttal ült, már nyitotta volna száját, de megfordulva beléfagytak a szavak. – Valami baj van? Rosszul érzi magát?- kérdeztem valami aggódás félét szimulálva, holott egy csöppet se érdekelt a férfi állapota. Leültem az asztalhoz és csöndben elfogyasztva az ételt szinte azonnal távoztam.  Sose kellettem úgy igazán az üzlethez. Elég lett volna, csak egy percre mindig megjelennem, hogy elbűvöljem őket a kinézetemmel és már köthették is volna a szerződéseket. Nem kellett volna az ebédhez, vacsorához és ehhez hasonló dolgokhoz ragaszkodnia apámnak, ami csak fölös pénzkidobás volt, de ő hajthatatlan volt abban, hogy ezeket mellőzzük… Szobámban azonnal átöltöztem és elindultam a város fele, hogy egy kicsit élvezzem is a mai napot. Legjobb barátommal Yunnal futottam össze és együtt zenélve az utcán, miután Sam is csatlakozott hozzánk ütöttük el a délutánt.

Másnap reggel órám csörgésére keltem. Dorota a házvezetőnőnk hozott reggelit a szobámba. Tudta, hogy az iskola kezdés elég nehezen megy. A nyári éjszakai életből nem megy egyszerűen a visszarázkódás a nappali élethez, de Dorota ebben mindig a segítségemre van. Úgymond anyám helyett anyám. Ő foglalkozik velem, vele mindent megosztok, olyanokat is amit néha nem kéne, mert szörnyülködik rajta, de később csak egy fejcsóválással továbblép rajta. A bátyámon kívül ő a másik személy, akit szeretek a családban.

- Jó reggelt, Dorota.- köszöntem egy ásítás kíséretében mikor bejött a szobámba.

- Jó reggelt. - köszöntött mosolyogva és energiától kicsattanva. - Ma nem lustálkodhatsz. - tette le a kis asztalra a tálcát,a mit a kezében hozott.

- Tudom. – kászálódtam ki az ágyból és a kis asztalhoz lépve levetettem magam a fotelszékbe. – Köszönöm .- nyúltam egy csésze kávéért. - Nem ülsz le?- mutattam szabad kezemmel a másik székre. Csendben foglalt helyett és nyúlt a másik csészéért, ami egyedül árválkodott miután én elvettem sajátom.

- Most is Yunnal és Sammel mész?- törte meg a csendet.

- Igen.  Együtt vettük fel az óráinkat és úgy intéztük, hogy egyszerre is legyenek még azok is amik nem ugyanazok. - Dorota mosolyogva hallgatta reggeli szóáradatomat, majd egy jó fél órás beszélgetés után nem csak az én hangom hallatszott a négy fal között.

- Öltöznöd kéne. - mondta és letéve csészéjét kiment a szobából. A gardróbba lépve megfogtam ami a kezembe akadt és magamra húzva a tükör elé álltam. Miután eldöntöttem, hogy így jó lesz elindultam az egyetem felé…

Kevin pov:

Úgy gondoltam, hogy ma végre lustálkodhatok egy picit, de nem. Elinak ebben is meg kell zavarnia.  És a nővérem is … komolyan Deanna, hogy lehetsz ilyen. Miért kell, mindig ezt az idiótát csak úgy beengedned.

- Na Kevin… csak egy óra az egész. - győzködött washingtoni barátom.

- Nem.

- Kev, légy szíves. - kérlelt tovább.

- Nem.

- Mond egy okot, amiért nem tudsz eljönni.

- Mert nem.

- Ez nem az volt.

- Most addig piszkálsz míg igent nem mondok. - néztem rá. – Ne, ne válaszolj. - ültem fel.- Hova kell mennem?

- Csak Samseongba egy ebédre.

- Veled?!

- Igen. Meg két bombázóval. - mosolyodott el .

- Legyen. De ugye tudod, hogy jössz nekem eggyel. - nem kérdésnek szántam mégis kaptam rá választ.

- Tudom. - vágott be egy fancsali képet.- Na csípd ki magad, addig én elleszek Deannaval.- ment ki a szobából.

Reggel Eliék házában ébredtem. Meglepődtem, mert az estéből szinte semmire nem emlékeztem.

- Tessék .- nyújtott egy poharat felém egy szem gyógyszer kíséretében. – Nem emlékszel semmire, igaz?- kérdezte.

- Nem igazán, de őszintén, nem is izgat annyira. - vettem be a fájdalom csillapítót és kikelve az ágyból az ajtóhoz mentem. - Kössz. Most még haza kell ugranom, majd bent találkozunk. -  köszöntem el tőle és sietve tárcsáztam fuvarosunkat, hogy jöjjön értem azonnal. Nem kellett sokat várnom a ház előtt és egy fekete kocsi állt meg. Azonnal beszálltam és hazavitettem magam.  Egy reggeli, józanító tusolást megejtettem. A szobámban ácsingóztam törülközővel a derekamon és próbáltam felidézni a tegnap estét, de csak halvány emlékfoszlányaim voltak róla. Feladtam és öltözni kezdtem. Mielőtt elindultam volna  az éjjeli szekrényhez lépve magamhoz vettem a  fotót,amit tegnap tett oda apám és elindultam, hogy megkezdjem az új tanévet.

Hei pov: 

Egyedül bóklásztam az egyetem parkjában mikor megérkeztem. Kicsit hamar értem oda és úgy gondoltam egy reggeli séta nem árthat, főleg ha az ember úgy is egyedül van sok ismeretlen között. Mindent megnéztem, ami csak egy kicsit is érdekesnek bizonyult. Talán túlságosan is el voltam foglalva a bámészkodással, mert időközben beleütköztem valamibe. Reménykedtem benne, hogy csak egy fa, vagy valami élettelen tárgy, de mikor fejem felemeltem be kellett látnom, hogy nagyon is élő dolognak mentem neki.

- Bocsánat. – hajtottam le fejem.

- Semmi gond. Én voltam a figyelmetlen. - szólalt meg kisfiús hangján.

- Egyedül vagy?- jött a kérdés egy teljesen más hangszínről. Felnéztem és úgy válaszoltam.

- Hát ha látsz valakit még mellettem,akkor nem.

- Magyarán egyedül vagy. - mondta akinek neki mentem. -  Teo vagyok. Ők itt Yun és Sam.- mutatott a másik kettőre.

- Hei.- mutatkoztam be én is.

- Melyik szakra jársz? – kérdezte.

- Művészeti.

- Nem jössz velünk?- tette fel már a második kérdését Teo, mióta megismertük egymást.

- Ha nem gáz. – mosolyodtam el és csatlakoztam hozzájuk.

Kevin pov:

Míg beértem az egyetemre az úton szemügyre vettem a fényképet.

- Nem is olyan rossz.  Lehet tényleg nem lőtt most mellé az öreg. - vágtam zsebre a képet és kiszálltam az autóból. A parkon keresztül mentem hátha kiszúrom mennyasszonyom… fura ezt kimondani.  A szökőkúthoz érve, ami a park közepét jelenti és utat ad mindegyik szaknak az épületéhez, megálltam és körülnéztem. Öt perces keresgélés után kiszúrtam egy hasonló lány. Vékony vörös kardigán volt rajta és egy farmer rövidnadrág. Három fiúval beszélgetett. Nem izgatott különösebben, lábaim mégis mozgásnak indultak pontosan feléjük. Odaérve megköszörültem torkom.

- Bocs elrabolnám egy pillanatra.- ragadtam karon a lányt és reménykedtem tényleg ő az aki a képen van.

1.rész: Múlt.

Hei pov:

A szüleim sose foglalkoztak velem, úgy igazán, ahogy egy szülőnek kéne. A nővérem nevelt fel és gondoskodott rólam egészen gimnázium második osztályig, de akkor hirtelen eltűnt. Napokig nem hallottunk róla. Már kezdtük azt hinni meghalt, mikor megtaláltuk a levelet amit nekünk hagyott.

„ Anya, apa és drága húgocskám!

Sajnálom, hogy mint a szélvész tűntem el az életetekből, de már nem bírtam tovább. Régóta terveztem, hogy elhagylak bennetek, csak eddig nem volt bátorságom hozzá. Nem volt egyetlen egy támaszom se aki segíthetett volna a kezdeti nehézségekben, de egy éve rátaláltam a hiányzó láncszemre. Viszont ennél többet nem mondhatok. Sajnálom.

HeeRa.”

Mikor megtaláltuk ezt a levelet úgy éreztem kettétört bennem valami. Hetekig a szobámba zárkózva bújdostam a  világ elől. A szüleimmel nem álltam szóban, mintha eddig megtettem volna. Nem voltam rászorulva a sajnálatukra. Utáltam őket. Gyűlöltem, hogy az egyetlen embert aki emberszámba vett elüldözték mellőlem. Hetekkel később nyitottam csak ki az ajtómat, úgy hogy huzamosabb ideig nem mentem vissza a menedékké kiépült szobába. A városban bóklásztam. Napokat töltöttem egyedül kint. Gondolkoztam.  Agyam megállás nélkül kattogott, mégse jutottam semmire. Hazamentem. Évekig játszottam otthon a jó kislányt. Ki akartam törni, de nem ment. Nem voltam elég bátor ahhoz, hogy megtegyem, azt amit a nővérem is megtett. Képtelen voltam rá, hogy azok ellen szegüljek, akiket a világon a legjobban utálok, akik miatt középiskolám éveim végén szenvedtem… 1 évvel később fejeztem be gimnáziumi tanulmányaimat, mint a velem egy idősek. Egyetemre jelentkeztem annak ellenére, hogy a szüleim nem vállalták a finanszírozását, mivel a családot így is kezdte az adóságok tömkelege behálózni. Dolgozni kezdtem, hogy legalább elkezdeni el tudjam.  Éj-nappallá téve güriztem, hogy a tandíjat összegyűjtsem és mikor már a célegyenesben voltam kirúgtak. Nem értettem az okát, hiszen mindent rendesen csináltam.  Lélektelen vánszorogtam haza, vagyis abba a kis lyukba, amit otthonom nevezhetek. Az ajtóhoz érve a táskámban kutakodtam a kulcsomért. Mikor megtaláltam a zárba dugtam és fordítottam volna el a lyukba illő tárgyat, de az anélkül is kinyílt. Drágalátos szüleim vártak a nappalinak nevezhető kis porfészekben mosolyogva. Sose láttam őket mosolyogni.

- Mire föl ez a jó kedv?- kérdeztem érdeklődést szimulálva egy erőltetett mosoly kíséretében.

- Először ülj le, kincsem.- ért  fülig apám szája. Leültem és értetlenül cikázott szemem köztük.

- Mi a franc történt veletek?! Kincsem?4 Na ne röhögtess, te sose szólítanál így. - adtam hangot gondolataimnak. Nem szóltak semmit. Tudták, hogy igazam van.

- Hei, tudjuk, hogy borzasztó szülők voltunk, de szeretnék jóvátenni az egészet.- kezdett bele anyám.

- És mégis mivel? Az egészgyerekkorom elbasztátok. – akadtam ki. Sose beszéltem velük csúnyán, de már nem bírtam magamban tartani azt az ellenszenvet, amit a kezdetektől érzek velük szemben.

- Apád nem rég találkozott egy régi barátjával.

- És ennek az egésznek mi köze ahhoz, hogy szeretnétek jóvá tenni a dolgokat?- kérdeztem nyugodtságot színlelve.

- Az a régi barát, akivel a napokban találkoztam a Woo család feje.- mondta, mintha ebből bármit is értenék.

- És? Mitől lesz nekem jobb, hogy te találkoztál a piacvezető cég fejével?- néztem rájuk, de mielőtt megszólaltak volna még hozzátettem. - Csak a lényeget szeretném tudni.

- A fia…- kezdett bele anyám, de a mosolytól, mely arcára húzódott nem tudta befejezni.

- Mi van vele?- néztem az öregemre.

- A fia mostantól a te vőlegényed…

Kevin pov:

A Woo család egyetlen fiú utódaként már gyerekkorom óta traktálnak azzal, hogy tanuljak rendesen. Őszintén bevallom világ életemben féltem az apámtól, így szófogadó kisfiúként jártam a külön órákra., amik ahhoz kellettek, hogy ha idő van átvegyem tőle a cég irányítását. Mikor kisgyerek voltam nem voltam képes felfogni mire jó ez, de ahogy jöttem be kellett látnom, hogy elengedhetetlenek azok a dolgok, amikről apám gondoskodott. A gimnáziumot kisujjból kirázva végeztem el. Az egyetemre bejutni gyerekjáték volt. Tanulmányaim mellett rendszeresen az apám mellett töltöttem az összes szabadidőm, hogy kikupálódjak az üzleti életből. Elkísértem minden fontosabb rendezvényre, így bekerülve a gazdagok által képviselt felső rétegekbe. A befolyásos és a cég számára fontos embereknél sokat jelentett ez. Nem mondom, hogy nem szeretem ezeket, de az elején utáltam minden fontos kis teázgatást, ahol a cégvezetők undorító képét kell bámulnom, figyelni az elkényeztetett lányok minden egyes mozzanatát és közben feleséget keresni közülük. A mai napig nem találkoztam olyannal, aki az apám és saját elvárasaimnak is megfelelő lenne…

- Kevin, bent vagy?- hallottam az ágyon fekve apám hangját.

- Igen, gyere. - ültem fel. - Történt valami?

- Megtaláltam. - mondta és egy fényképet nyomot a kezembe. Azonnal tudtam mire gondol. Meg se néztem a képet,amit adott. Letettem az éjjeli szekrényre és eldőltem az ágyon. - Legalább nézd meg.

- Ha neked megfelel, nekem is.- mondtam és oldalra fordulva jeleztem, hogy egyedül hagyhatna…

Hei képe

Teo pov:

A Shin család egyik örököse vagyok.  Világéletemben sose érdeklődtem az üzlet iránt, ami a családunk létét jelentette. Valahogy nem kötött le.  Úgy voltam vele másodszülött fiúként sose lesz beleszólásom a dolgokba, így éltem a rendes gyerekekhez illő életet, amit minden kicsinek kéne. Játszóterekre jártam , a városban lófráltam, a  barátaimmal voltam. Olyan emberekkel, akikben megbíztam, olyanokkal ,akikkel az üzleti életben soha nem találkozhatsz. Mikor felnőttem esténként, már nem az utcagyerekeket szívattuk, bulizgatni járogattam a társasággal,amit nem engedhettem volna meg magamnak, ha elsőszülött lennék. Élveztem minden pillanatot, amit a falon kívül töltöttem.  Ha kiléptem az otthonom, egy szeleburdi, gátlások nélküli srác voltam, viszont, ha otthon gubbasztottam, ami nem túl gyakran fordult elő, akkor komoly, csendes személyiséget öltöttem magamra, hogy a családom elégedett legyen velem. Egyedül a bátyám,  Ho Young tudott kettős életemről, amit a falakon kívül folytattam. Mindenki azt hitte az az áldott jó gyerek vagyok, akit a falak között játszok egészen az egyetem kezdetéig… A szüleim biztosak voltak abban, hogy a marketingi szakon vagyok, de a beiratkozás után az első levélben, amit nem a jól viselkedésem miatt kaptak, kiderült, hogy teljesen más szakon vagyok. Anyukám kisebb idegösszeroppanást kapott, mikor kiderült milyen is vagyok valójában, de mostanra már egészen megbékélt a tudattal, hogy a második fia nem éppen úgy sikerült , ahogy ők akarták…

- Teo.- rángatott vissza a jelenbe imádott testvérem hangja.

- Mi van?!- fordultam át másik oldalamra.

- Már megint másnapos vagy?

- Nem csak fáradt. Tegnap koncerten voltunk.

- Jó lenne ha összeszednéd magad.

- Miért is?- néztem rá.

- Üzleti ebéd lesz, amin neked is meg kell jelenned és nem úgy , mint egy másnapos semmirekellő.- ment ki Ho Young a szobámból. Összeszedtem magam és álarcomat felvéve mentem, hogy elragadtassam az ügyfeleket…

Szereplők~

Im Hei:

20 éves egyetemista  lány. Ebben az évben kezdte meg designmenedzseri szakon az iskolát. Családja adóságok tömkelegétől szenved...

Woo Sung Hyun (Kevin):

Dél-Korea egyik vezető cégének az örököse. 23 éves. Az egyetemen marketing szakra jár.

Shin Taeho (Teo):

Dél-Korea másik vezető cég igazgatójának egyik fia. 22 éves. A művészeti karon tanul.