1.rész: Múlt.

Hei pov:

A szüleim sose foglalkoztak velem, úgy igazán, ahogy egy szülőnek kéne. A nővérem nevelt fel és gondoskodott rólam egészen gimnázium második osztályig, de akkor hirtelen eltűnt. Napokig nem hallottunk róla. Már kezdtük azt hinni meghalt, mikor megtaláltuk a levelet amit nekünk hagyott.

„ Anya, apa és drága húgocskám!

Sajnálom, hogy mint a szélvész tűntem el az életetekből, de már nem bírtam tovább. Régóta terveztem, hogy elhagylak bennetek, csak eddig nem volt bátorságom hozzá. Nem volt egyetlen egy támaszom se aki segíthetett volna a kezdeti nehézségekben, de egy éve rátaláltam a hiányzó láncszemre. Viszont ennél többet nem mondhatok. Sajnálom.

HeeRa.”

Mikor megtaláltuk ezt a levelet úgy éreztem kettétört bennem valami. Hetekig a szobámba zárkózva bújdostam a  világ elől. A szüleimmel nem álltam szóban, mintha eddig megtettem volna. Nem voltam rászorulva a sajnálatukra. Utáltam őket. Gyűlöltem, hogy az egyetlen embert aki emberszámba vett elüldözték mellőlem. Hetekkel később nyitottam csak ki az ajtómat, úgy hogy huzamosabb ideig nem mentem vissza a menedékké kiépült szobába. A városban bóklásztam. Napokat töltöttem egyedül kint. Gondolkoztam.  Agyam megállás nélkül kattogott, mégse jutottam semmire. Hazamentem. Évekig játszottam otthon a jó kislányt. Ki akartam törni, de nem ment. Nem voltam elég bátor ahhoz, hogy megtegyem, azt amit a nővérem is megtett. Képtelen voltam rá, hogy azok ellen szegüljek, akiket a világon a legjobban utálok, akik miatt középiskolám éveim végén szenvedtem… 1 évvel később fejeztem be gimnáziumi tanulmányaimat, mint a velem egy idősek. Egyetemre jelentkeztem annak ellenére, hogy a szüleim nem vállalták a finanszírozását, mivel a családot így is kezdte az adóságok tömkelege behálózni. Dolgozni kezdtem, hogy legalább elkezdeni el tudjam.  Éj-nappallá téve güriztem, hogy a tandíjat összegyűjtsem és mikor már a célegyenesben voltam kirúgtak. Nem értettem az okát, hiszen mindent rendesen csináltam.  Lélektelen vánszorogtam haza, vagyis abba a kis lyukba, amit otthonom nevezhetek. Az ajtóhoz érve a táskámban kutakodtam a kulcsomért. Mikor megtaláltam a zárba dugtam és fordítottam volna el a lyukba illő tárgyat, de az anélkül is kinyílt. Drágalátos szüleim vártak a nappalinak nevezhető kis porfészekben mosolyogva. Sose láttam őket mosolyogni.

- Mire föl ez a jó kedv?- kérdeztem érdeklődést szimulálva egy erőltetett mosoly kíséretében.

- Először ülj le, kincsem.- ért  fülig apám szája. Leültem és értetlenül cikázott szemem köztük.

- Mi a franc történt veletek?! Kincsem?4 Na ne röhögtess, te sose szólítanál így. - adtam hangot gondolataimnak. Nem szóltak semmit. Tudták, hogy igazam van.

- Hei, tudjuk, hogy borzasztó szülők voltunk, de szeretnék jóvátenni az egészet.- kezdett bele anyám.

- És mégis mivel? Az egészgyerekkorom elbasztátok. – akadtam ki. Sose beszéltem velük csúnyán, de már nem bírtam magamban tartani azt az ellenszenvet, amit a kezdetektől érzek velük szemben.

- Apád nem rég találkozott egy régi barátjával.

- És ennek az egésznek mi köze ahhoz, hogy szeretnétek jóvá tenni a dolgokat?- kérdeztem nyugodtságot színlelve.

- Az a régi barát, akivel a napokban találkoztam a Woo család feje.- mondta, mintha ebből bármit is értenék.

- És? Mitől lesz nekem jobb, hogy te találkoztál a piacvezető cég fejével?- néztem rájuk, de mielőtt megszólaltak volna még hozzátettem. - Csak a lényeget szeretném tudni.

- A fia…- kezdett bele anyám, de a mosolytól, mely arcára húzódott nem tudta befejezni.

- Mi van vele?- néztem az öregemre.

- A fia mostantól a te vőlegényed…

Kevin pov:

A Woo család egyetlen fiú utódaként már gyerekkorom óta traktálnak azzal, hogy tanuljak rendesen. Őszintén bevallom világ életemben féltem az apámtól, így szófogadó kisfiúként jártam a külön órákra., amik ahhoz kellettek, hogy ha idő van átvegyem tőle a cég irányítását. Mikor kisgyerek voltam nem voltam képes felfogni mire jó ez, de ahogy jöttem be kellett látnom, hogy elengedhetetlenek azok a dolgok, amikről apám gondoskodott. A gimnáziumot kisujjból kirázva végeztem el. Az egyetemre bejutni gyerekjáték volt. Tanulmányaim mellett rendszeresen az apám mellett töltöttem az összes szabadidőm, hogy kikupálódjak az üzleti életből. Elkísértem minden fontosabb rendezvényre, így bekerülve a gazdagok által képviselt felső rétegekbe. A befolyásos és a cég számára fontos embereknél sokat jelentett ez. Nem mondom, hogy nem szeretem ezeket, de az elején utáltam minden fontos kis teázgatást, ahol a cégvezetők undorító képét kell bámulnom, figyelni az elkényeztetett lányok minden egyes mozzanatát és közben feleséget keresni közülük. A mai napig nem találkoztam olyannal, aki az apám és saját elvárasaimnak is megfelelő lenne…

- Kevin, bent vagy?- hallottam az ágyon fekve apám hangját.

- Igen, gyere. - ültem fel. - Történt valami?

- Megtaláltam. - mondta és egy fényképet nyomot a kezembe. Azonnal tudtam mire gondol. Meg se néztem a képet,amit adott. Letettem az éjjeli szekrényre és eldőltem az ágyon. - Legalább nézd meg.

- Ha neked megfelel, nekem is.- mondtam és oldalra fordulva jeleztem, hogy egyedül hagyhatna…

Hei képe

Teo pov:

A Shin család egyik örököse vagyok.  Világéletemben sose érdeklődtem az üzlet iránt, ami a családunk létét jelentette. Valahogy nem kötött le.  Úgy voltam vele másodszülött fiúként sose lesz beleszólásom a dolgokba, így éltem a rendes gyerekekhez illő életet, amit minden kicsinek kéne. Játszóterekre jártam , a városban lófráltam, a  barátaimmal voltam. Olyan emberekkel, akikben megbíztam, olyanokkal ,akikkel az üzleti életben soha nem találkozhatsz. Mikor felnőttem esténként, már nem az utcagyerekeket szívattuk, bulizgatni járogattam a társasággal,amit nem engedhettem volna meg magamnak, ha elsőszülött lennék. Élveztem minden pillanatot, amit a falon kívül töltöttem.  Ha kiléptem az otthonom, egy szeleburdi, gátlások nélküli srác voltam, viszont, ha otthon gubbasztottam, ami nem túl gyakran fordult elő, akkor komoly, csendes személyiséget öltöttem magamra, hogy a családom elégedett legyen velem. Egyedül a bátyám,  Ho Young tudott kettős életemről, amit a falakon kívül folytattam. Mindenki azt hitte az az áldott jó gyerek vagyok, akit a falak között játszok egészen az egyetem kezdetéig… A szüleim biztosak voltak abban, hogy a marketingi szakon vagyok, de a beiratkozás után az első levélben, amit nem a jól viselkedésem miatt kaptak, kiderült, hogy teljesen más szakon vagyok. Anyukám kisebb idegösszeroppanást kapott, mikor kiderült milyen is vagyok valójában, de mostanra már egészen megbékélt a tudattal, hogy a második fia nem éppen úgy sikerült , ahogy ők akarták…

- Teo.- rángatott vissza a jelenbe imádott testvérem hangja.

- Mi van?!- fordultam át másik oldalamra.

- Már megint másnapos vagy?

- Nem csak fáradt. Tegnap koncerten voltunk.

- Jó lenne ha összeszednéd magad.

- Miért is?- néztem rá.

- Üzleti ebéd lesz, amin neked is meg kell jelenned és nem úgy , mint egy másnapos semmirekellő.- ment ki Ho Young a szobámból. Összeszedtem magam és álarcomat felvéve mentem, hogy elragadtassam az ügyfeleket…